~7.rész~

Sziasztok!!! Háhááá...kipihentük magunkat, és most újult erővel folytatjuk, és tessék, itt az új rész....és megígértük ugye a meglepit! szoval az van, hogy kell egy új szereplő, és arra gondoltunk, hogy küldhetnétek képet akár magatokról, vagy csak úgy. (Szóval itt az én fb-om  jelöljetek és küldjétek üzibe http://www.facebook.com/noemi.szurok by: Noémi) A nyertes pedig Benne lesz a következő részekben. Na de nem untatunk tovább. Jó olvasást!!!
Laura&Noémi

Gyorsan elugrottam Corteztől, de nem voltam elég gyors...
-Cortez! És te??? Te ki a franc vagy?- kérdezte magas, nyávogós hangon és szúrós tekintetet küldött felém. Odalépett és erősen megszorította a csuklom, amitől felszisszentem.
-Nyugi bébi, ő csak egy csaj, aki nemrég óta velünk él.- ez a mondat, rettenetesen rosszul esett, csak egy csaj??? Ennyit ér az, aki meg akarja változtatni az életét.
-Mi? Csak egy csaj??? Ha csak egy lenne a sok közül nem ölelgetnéd....Mit képzelsz te magadról??? Én már vagy 2 órája várok rád nálam, és eljövök érted utána ezt kell látnom???- ordított dühösen-Ezt nem hiszem el Cortez! 
Aztán valami olyasmi történt, amire nem számítottam. A lány odalépett Corzethez közel, majd adott neki egy óriási pofont. Cortez pedig az arcához kapott, a csaj pedig dühösen kiviharzott. Szóval ennyire tudja őt irányítani...eszméletlen ,hogy hagyja magát. Még hallottam Cortez hangos nevetését,majd felrohantam a szobámba, és becsaptam az ajtót. Hogy lehettem ennyire hülye? Mi? Barátnője van?
 
De akkor miért csókolt meg, ha csak egy csaj vagyok neki??? Hátradőltem az ágyon, és éreztem nem bírom tovább...nem...nem sírhatok, mindjárt hazaérnek a többiek. Mit mondanék nekik???
Később úgy gondoltam, nem eshetek össze. Én voltam a hülye, hogy engedtem, mikor tudom, hogy milyen ő...Az órára néztem és már 3 óra volt. Hirtelen eszembe jutott mi is az idő, és milyen drága. Vagy nem is az a drága, hanem az amit magával hordoz a múltból? Nyakunkon a temetés...mindjárt iskola, jönnek haza Mich-ék, én pedig a semmibe fekszem. Ez most egyáltalán nem így lenne. Otthon ülnék, a szobámban, hallgatnám Aaron kacagását, amint apa csikizi őt, anya  hangját, és apát. De talán...de tényleg csak talán, ennek így kellett lennie. Felpattantam, és kisétáltam a mosdóba. A sírástól a szemeim feldagadtak, és a hajam is kócos volt. Kicsit rendbe szedtem magam, és ekkor eszembe jutott Daniel. Bár én nem bírtam egy falatot sem lenyelni, ő bizonyára éhes. Lerohantam a lépcsőn, be a nappaliba. Ott ült a TV előtt egy tál popcorn-nal az ölében. Mikor észre vett, felém nyújtotta, de én megráztam a fejem, és leültem mellé.
-Dan, nem vagy éhes?-kérdeztem.
-Deee! ugrott fel az ágyról.-Nem lehetne, hogy a sarki kávézóba mennénk, egy sütire? Anyáék nem fogják megtudni, mit ebédeltünk-kacsintott- Cortez pedig...- itt csak megvonta a vállát, majd a cipőkhöz sietett. Igen, Cortez hol van, nem tudom, nem érdekel, és ha most elment nem tudok mit csinálni, már elég nagy ahhoz, hogy egyedül legyen.Ha az az egyedül nem is a teljes magányt jelenti. Én is Daniel után mentem, ő pedig előkeresett egy tornacipőt Bezártuk a házat, majd sétálni kezdtünk.Daniel magyarázott én pedig próbáltam kicsit megszokni az új utcákat. Majd megérkeztünk. Leültünk egy asztalhoz és Dan-nek egy csoki tortát, magamnak pedig egy kávét rendeltem, kell az erő.
- Hello Daniel!-jött oda egy csapat 12 éves gyerek.
- Sziasztok!-mosolygott Daniel.- Ő itt a nővérem, Abby. Abby, ő itt David, Mark, Jack, Peter, Greg, Jess, Wendy és Corrie.- eszméletlenül jól esett, hogy a nővérének  szólított. Mosolyogva nézem ahogy a srácok az asztalhoz húznak egy-egy széket, majd beszélgetni kezdtek, de úgy éreztem, ez már nem rám tartozik. Az üvegfalon kezdtem kifelé bámulni, mikor két ismerős alakot vettem észre. Cortez és a szőke barátnője kézen fogva sétált...