~11.rész~

Hellokaa!

Ez itt az új rész,nem úgy alakultak a helyzetek, ahogy elképzeltük, szóval majd csak a következő részekben várható az új szereplő! Persze még az, hogy itt oldalt:) új kérdés van! Szavazzatok plíííz! Nah jó, jó olvasást, szép napot:) 

   Pusszanás: Laura&Noémi

*Abby szemszöge*

Valójában,nem szólt senki. Mi is mondtunk volna? Beültünk Mich autójába.

-Hol voltatok?- kérdezett rá újra idegesen, és a visszapillantóból ránk nézett.

-Az orvosnál...-kezdtem, és a hazavezető úton elmeséltem neki, mi is történt. Nem haragudott, egyáltalán nem, hogy szó nélkül elment. Otthon Lianne a kanapén ült, egy szál pizsamában, és telefonált. Amint meglátott minket, letette a telefont, odarohant és átölelt. Engem, és Cortez-t is. Ő hátrált, és felment, én pedig Lianne-nak is elmeséltem, hogy mi is volt.

 Mindannyian tudjuk, most még milyen nehéz idő vár rá, és ránk is.

-Köszönöm!-szólt Lianne- hálás vagyok neked...és Abby! Ma van a...-nem fejezte be. A konyhában tevékenykedő Mich is megállt egy percre, nekem pedig könnybe lábadt a szemem. Kínos csend állt fel. Én pedig halkan, alig hallható hangon zokogtam. Eszméletlen, nincs olyan napom, hogy ne sírjak. Fájt minden. Li odahajolt hozzám, hogy megöleljen,de nem voltam most olyan hangulatban. Egyedül lenni. Ez a legjobb gyógyszer. Eltoltam magamtól, és a szemem törölgetve felmentem a szobámba. Csak egy kis csendre vágytam, mielőtt...nagyon fájt! Az ágyra feküdtem és gondolkoztam. Miért kellett meghalniuk? Miért pont nekik? Mért nem haltam meg én, vagy én is velük? Ma látom őket utoljára. Csak értük volt eddig érdemes élnem, most meg...ahhh...kopogtattak.

_Bejöhetek?-Cortez hangja szűrődött át az ajtón. Lágy, bájos de mégis mély és férfias.

- Gyere!- felültem, és megtöröltem a szemem. Cortez leült mellém, szorosan mellém.

- Ez...ezt neked szeretném adni!-És elővett két láncot a zsebéből.-Ez, olyasmiféle lánc...tudod, szép gesztus ilyenek...- Mondta, és egyet a nyakamba tett, másikat pedig az ő nyakába.

Szép lánc volt, és ami különleges, hogy egybe lehet illeszteni. Csak ültünk némán, majd lassan megsimította a hajam, én pedig arrébb húzódtam.

-Miért vagy ilyen tartózkodó? Nyugi, nem akarok semmi olyat csinálni, ami nem tetszene neked!-rám mosolygott, engem pedig kirázott a hideg.Ezt hogy érti?

Aztán valami az eszébe jutott.-Óh, azért jöttem, hogy szóljak. Fél kettő van.

Ne, ne már ennyi az idő??? Azonnal készülődni kezdtem. Felálltam, és bementem a fürdőbe. Cortez nem ment ki a szobámból. Csak állt és bámészkodott, még akkor is,amikor visszaértem.

-Öhm...nem szeretnék udvariatalankodni, de fel szeretnék öltözni.-mondtam neki, de ő nem mozdult

-Csak nyugodtan!-mosolygott.

-Légyszíves!-tettem hozzá, kicsit idegesen, ő pedig lassan, de tényleg lassan elindult. Megfogtam a gardróbból egy fekete ruhát,és magamra vettem.

Eléggé szép ruha volt. Majd mikor úgy néztem ki mint egy ember, lefelé indultam. Lianne, Mich és Dan ott álltak. Csak Cortez nem volt még ott. 
-Gyerünk.-fújtam ki a levegőt. Nem vártam meg Cortezt. Minek? Annyira jóba nem vagyunk. A nyakamban lévő nyaklánchoz kaptam. Szépen kisétáltunk az ajtón, és mikor már a kocsinál jártunk...
-Várjatok meg baz....-kiabált Cortez utánunk. És akkor, amikor odaért nem szólt semmit. Beültünk az autóba. Csendben utaztunk. A temetőhöz érve, csak néhány autó állt ott. Kollégák, ovonők, tanárnők. Anyáék mindig dolgoztak, egy perc sem jutott másra, éppen ezért nem is voltak barátaink. Lassan sétáltunk a temetőbe. Szellő szállt fák között, nekem pedig potyogtak a könnyeim. Cortez mellettem sétált. Amikor odaértünk a sírhelyre, zokogtam.

Ott volt három koporsó, teteje nyitva, és bennünk az én életem...az egész életem. 
Végül is kb. 40-en lettek. A pap beszédet mondott, én pedig lassan Cortez vállára hajtottam a fejem, ő pedig átkarolt. A fekete ruhás férfi elmondta, mennyire nagyszerű emberek voltak, és hogy még mennyi minden volt nekik hátra. 
Volt egy kis düh bennem Mich-ék felé. De nem utálom őket azért, és csak azért az egy dologért, mert felkaroltak, és ha nincsenek akkor velem, most egy árvaházba kuksolnék. Eljött az a rész, amikor el lehetett köszönni tőlük. Először én. Odasétáltam anyához. Csodaszép volt meg így is. Egy gyönyörű ruha volt rajta, és olyan volt mintha csak aludna...Megfogtam a kezét, megszorítottam, de ő nem szorított vissza. Rettenetesen fura érzés volt. Csak sírtam, majd egy apró puszit adtam az arcára. Ugyan így apánál is. Mikor Aaron-hoz értem...összeestem volna, ha egy apró kicsi gyermek testet egy kicsit koporsóba látok, de nem. Ha most erős vagyok, akkor már semmi nem lehet nehéz. Imádtam őket, ők voltak a mindenem...
Mindenki odament még hozzájuk, majd amikor ereszteni kezdték a sírokat, leguggoltam és csak sírtam. Cortez is lehajol hozzám, de hirtelen csörögni kezdett a telója. Illedelmetlenség, de gyorsan elrohant. Mindenki a fotó fiú felé pillantott. Lianne és Mich is értetlenül néztek felém, de csak zokogva ráztam a fejem. Nem tudom mi lehetett fontosabb, ezzel most eléggé megbántott. Nem hiszem el, hogy csak így itt hagyott, pont így, pont most...